Halászó vizeken

Öröm és megtiszteltetés a Néprajzi Múzeum számára, hogy szerkesztője és kiadója lehetett Szilágyi Miklós Halászó vizeken című gyűjteményes kötetének. A kéziratot még a szerző juttatta el a múzeumnak, a könyv megjelenését azonban sajnos már nem érhette meg.

Szilágyi Miklós 40, halászati témájú, saját maga által átdolgozott írását válogatta össze, az általa legjelentősebbnek tartott tanulmányok mellett a nehezebben hozzáférhető publikációk újraközlésére törekedett. A kötet nem a végéhez közeledő életmű kronologikus ívű seregszemléje, nem törekszik földrajzi teljességre, és nem is tematikus, bár természetesen a négy nagy fejezet kirajzolja az etnográfia alapvető kutatási területeit: tudománytörténet, lokális vizsgálatok, történeti források és tematikus-tipológiai mélyfúrások.

A szerző több, ebben a kötetben olvasható tanulmánya is foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi az, ami a néprajzi tárgyból kiolvasható, mi az az információ, amit az eredeti összefüggéseiből kiemelt tárgy önmagában hordoz. Szilágyi Miklós halászati tanulmányai olyan – a Néprajzi Múzeum számára nagyon is – aktuális kérdésekkel kapcsolatban hordoznak mondanivalót, mint a klasszikus népi kultúra képének múzeumi megszerkesztése, jegyeinek újrafogalmazása más társadalmi-kulturális körben, a nemzeti kultúra szerveződése, a jelenkori kortárs problémákra adható reakció, a mindennapi élet esztétikuma.

Fentieken túl tágabb szaktudományi összefüggésekre is reagálnak. Kiolvasható belőlük, hogy milyen rendkívüli nyitottsággal vizsgálta a szerző a paraszti kultúra új elemeit vagy a néprajztudomány hagyományos érdeklődésén kívül eső területeket. Az életművé összeolvasható szövegfolyam fókusza a szakirodalom, a saját terepmunka, a múzeumi tárgyegyüttesek és a történeti források kritikai elemzése, reflexiója néhány kitüntetett szempont érvényesítésével.

Nem halászati monográfiát kap tehát kézhez az olvasó, hanem egy vallomást, hangozzék ez bármilyen különösen egy szaktanulmányokat felvonultató gyűjteményes kötettel kapcsolatban. Vallomást, mégpedig arról a három szenvedélyről, amely pályája kezdetétől Szilágyi Miklóst jellemezte, és halászatkutatói gondolkodásának irányát formálta: a tudománytörténet, az etnográfia módszertana és e kettő összefüggésrendszere. És persze mindhárom eredőjeként a kíváncsiság a társadalom és az ember iránt, legyen az tudós előd, pályatárs, halász, interjúalany, informátor vagy olvasó.