Bodó Sándor – A múzeumok története Magyarországon a dualizmus korában

Bodó Sándor a magyar múzeumok történetének kutatója

A szerző akadémiai doktori disszertációját 2018-ban védte meg, melynek címe megegyezett jelen kötet címével. A hazai múzeumok történetének egy fontos korszakáról, hosszú évek kutatásaira építve, jelentős munka született. Már a védést követően többen szorgalmazták publikálását, hogy szélesebb körben is megismerhessék az érdeklődők a szerző által feltárt újabb adatokat, ismereteket, összefüggéseket. Bodó Sándor a reá oly jellemző alapossággal hozzá is kezdett a disszertáció nyomdai kiadásának előkészítéséhez, de ebben megakadályozta hirtelen, tragikusan bekövetkezett halála.

A kötet ügye több fórumon is felmerült, végül a Néprajzi Múzeum és a Magyar Néprajzi Társaság indította el a nyomdai kiadással kapcsolatos konkrét lépéseket. Ennek eredménye a most kézben tartott könyv, mely a szerző 80. születésnapjára jelent meg. Sajnos már nem örülhetünk együtt Bodó Sándorral a kötetnek, mint a 60. születésnapra megjelent Vándorutak – Múzeumi örökség című kiadvány esetében történt. A szerző számtalan tudományos kérdéssel foglalkozott szakmai pályafutása során, és mivel ez a pálya hirtelen megszakadt, így ez a kötet tette fel szakmai életművére a koronát a magyar múzeumok dualizmus-kori történetének elemzésével. Nem könnyű a szerteágazó életútból kiemelni, hiszen a szerző nemcsak a néprajztudomány és a muzeológia tudományának jeles kutatója volt, de minisztériumi, múzeumi vezetőként, egyetemi oktatóként, valamint szakmai és társadalmi szervezetek vezetőjeként is elismerésre méltón tevékenykedett. 1943.október 4-én született Mátészalkán. Középiskoláit Sárospatakon végezte, ahol a Református Kollégium nagykönyvtárában bővítette ismereteit. A Rákóczi Gimnázium elvégzése után nyert felvételt a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-néprajz szakára, ahol 1966-ban szerzett diplomát. Szakmai elhivatottságát jelzi, hogy az egyetemi évek alatt már publikációi jelentek meg. Első múzeumi munkahelye a szolnoki Damjanich János Múzeumban volt, és az itt eltöltött év után a pálya első jelentős szakasza a miskolci Hermán Ottó Múzeumban bontakozott ki, ahol történész-muzeológusként a céhek történetével, kézművesiparral foglalkozott, majd 1973-tól megyei múzeumigazgató-helyettesként dolgozott. 1973-74-ben irányításával készült el a múzeum új, Ember és munka című technikatörténeti szempontú állandó kiállítása. A Hermán Ottó Múzeum Évkönyve és Közleményei mellett szerkesztette az intézmény más tudományos könyvsorozatait is. Közben nem hagyott fel etnográfiai terepmunkájával, hazai és határon túli magyarlakta területeken egyaránt gyűjtött. 1975-ben A bodrogközi pásztorkodás címmel védte meg egyetemi doktori disszertációját.

Bakó Ferenc nyugdíjba vonulása után 1979-ben fogadta el a Heves Megyei Múzeumi Szervezet vezetői állását, mely egyúttal az egri Dobó István Vármúzeum
igazgatói posztját is jelentette. Egyik legfontosabb eredménye az egri vár műemléki helyreállításának elősegítése és kiállításainak megújítása volt. Megerősítette a múzeum személyi állományát, megsokszorozta a kiadványok számát, befejezte a négykötetes palóc monográfia kiadását, fejlesztette intézménye külföldi kapcsolatait. Nyolc éven keresztül volt az egri Városszépítő Egyesület elnöke. Múzeumigazgatóként is folytatta szakmai munkáját, kutatásait és a 1984/86-ban megírta A magyar paraszti
termelés igaerejének története című kandidátusi értekezését, mely 1990-ben nyomtatásban
is megjelent. 1989 áprilistól új munkahelyen, Budapesten, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Múzeumi Osztályának vezetőjeként dolgozott, de 1990 augusztusától már
a Közgyűjteményi Főosztály vezetőjének nevezték ki. A rendszerváltás éveit követően, számtalan, addig ismeretlen probléma várt megoldásra, mellyel neki kellett
megbirkóznia. A négyezresre duzzadt könyvtári intézményrendszer racionalizálása, a könyvtári infrastruktúra kiépítésének fejlesztése, a levéltárak esetében a kárpótlási
igények kiszolgálása, a pártiratok átvétele, a műemlékvédelem szervezetének átalakítása, az egyházi közgyűjtemények sorsának rendezése – néhány jellemző kérdéskör,
melyekre ezekben az években kellett megoldást találni és az ezzel kapcsolatos jogalkotási folyamatokat elindítani. Emellett kezdeményezője és támogatója volt a
magyar múzeumi szervezet megújulását elősegítő, tapasztalatszerző holland-magyar együttműködésnek is. Vezetői munkája mellett maradt energiája publikációkra, szakmai
és konferencia előadásokra is, melyek jelentős részben a múzeumok történetével, feladataival, jelenével és jövőjével foglalkoztak.
Minisztériumi munkája után 1996-ban a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójává nevezték ki, ahol 2013-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. A három múzeumból
és több kiállítóhelyből álló intézmény mindennapi működésének, fejlesztésének, gyűjteménygyarapításának, állományvédelmi, kiállítási és közönségkapcsolati tevékenységének
irányítását mindvégig eredményesen végezte. Megújult több állandó tárlat és számos nagy sikerű időszaki kiállítás valósult meg. Részt vett a múzeumi
periodikák és több tanulmánykötet szerkesztésében. 1983-ban kezdődött egyetemi oktatói pályája, amely az Egri Tanárképző Főiskolán indult, de tanított a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán és a közelmúltig az ELTE BTK muzeológus szakán, valamint részt vállalt a Budapesti
Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem műemléki szakmérnöki képzésében is. Meghívott előadóként oktatott a Debreceni Egyetem Néprajzi tanszékén. Több
kandidátusi, PhD és akadémiai doktori cím hivatalos eljárásában vett részt opponensként,
titkárként, tagként. Tudományos és közéleti tisztségeket is nagy számban látott el. 1990-1999 között az Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottságának volt titkára, 1996 óta
a Györffy István Néprajzi Egyesület elnöke. 1998-tól 2003-ig a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület alelnökeként tevékenykedett, ezen időszakban került sor
a Múzsák kertje. A magyar múzeumok születése című nagyszabású kiállításra 2002-ben az Országos Széchényi Könyvtárban, majd Bodó Sándor és Viga Gyula főszerkesztésében
ugyanebben az évben jelent meg a Magyar múzeumi arcképcsarnok című kötet is. Tagja volt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnökségének és elnöke volt a Bodrogközi Művelődési Egyesületnek. Több cikluson át sikeresen irányította elnökként a Magyar Néprajzi Társaságot. Munkáját számos kitüntetéssel ismerték el.
Bodó Sándor szakmai pályája során sokféle témát vizsgált. Élete utolsó éveiben tudományos munkájának keretét A múzeumok története Magyarországon a dualizmus
korában disszertációval kapcsolatos kutatások, az opponensi véleményekre való reflektálás, a védés, majd pedig a nyomdai megjelenésre való előkészítés adta.
A kéziratot és a vele kapcsolatos jegyzeteket, cédulákat, dokumentumokat felesége bocsátotta a Néprajzi Múzeum rendelkezésére. A kötet elkészítésekor igyekeztünk
azokat a szempontokat is figyelembe venni, melyeket a szerző tervezett a könyv kapcsán és tudomásunkra jutottak. így például az illusztrációk a korszak múzeumairól
képeslapokon nagy számban elérhetők közgyűjteményekben, melyeket elképzelésének megfelelően fel is használtunk a kötetben. A szerzőnek köszönhetően egy olyan,
tudományos alapossággal megírt, könyv készülhetett el, mely új adatokkal, szempontokkal, elemzéssel bővíti a korszak múzeumairól való ismereteket. A kötetben
jól látható az a folyamat, mely a hazai múzeumi kezdeményezésektől egy kiforrott követelmény- és fogalomrendszerhez vezetett a hazai múzeumokkal kapcsolatban.
Nemcsak a múzeumok történetéről van tehát szó, melyről már sok írás született korábban is, hanem a hazai muzeológia, egy korszakának a feldolgozásáról. A szerző
munkája nagyban hozzájárulhat az általa oly fontosnak tartott, kiemelten kezelt tudományterület, a muzeológia elmélyüléséhez, a múzeumokról alkotott tudományos kép
bővüléséhez és hasznos olvasmány lehet minden érdeklődő számára.